A gyász és a halálfélelem: búcsúzni sírva vagy nevetve is lehet

A halál elkerülhetetlen, emlékeztettek bennünket az elmúlt napok. Látogathattunk sírkert(eke)t, megemlékezést szervezhettünk családtag, barát, ismerős tiszteletére, gyújthattunk gyertyát vagy mécsest, de akár humort is faraghattunk egy tökbe. Sírtunk vagy nevettünk. Vagy akár a kettőt egyszerre. És belegondolhattunk a saját végelmenetelünkbe is. Az egyedülállókban a magányosság érzete mellett a félelem is felerősödhetett.

Szem nem maradt szárazon ebben a pár napban. A három napra duzzadt emlékezés, ünnep, gyász napjain a szomorúság, a bánat, a fájdalom mellett, éppen úgy jelen lehetett a humor is, főleg a gyermekes családoknál, akik halloweeneztek. És még valami, a félelem. Igen, a félelem. Sokan haragudhatnak arra, hogy egyre többen veszik át hazánkban az eredetileg kelta hagyományokból, angol száz területre átvitt, és ott igazi kultusszá duzzadt halloween ünnepét. Pedig a hagyományainak jelentős szerepe van a halálfélelem elkergetésében, legyőzésében, csak nem szomorú, hanem jókedvű, humoros és ijesztő oldalról megközelítve. A halloween pontosan, hogy a haláltól való félelem leküzdését, a halál természetes jelenségének az elfogadását jelenti, miközben jó társaságban vagyunk. Együtt nevetünk a családtagjainkkal, a barátainkkal, a szomszédainkkal, amikor házról-házra járunk ijesztgetni és cukorkát gyűjtögetni.

Ám nem mindenki nyitott a tökfaragásra, az ijesztő sminkekre és félelmetes jelmezekre, füstölésre, pókokra, denevérekre, bohócarcokra, rémisztő ételekre, lakásdíszekre, és főleg nem a horrorfilmekre. Vannak, akik nem csak elhunyt szeretteikre gondoltak ezekben a napokban, hanem a saját elmúlásuknak valamikori eljövetelén is elgondolkoztak, mint máskülönben eddig tették. Átélhettek egyfajta szorongást, félelmet annak tudatában, hogy egyszer meghalunk.

A halál szele

Mindannyian elgondolkodunk azon, feltehetőleg életünk során többször is, hogy egyszer majd elmegyünk. Talán abba is belegondolunk, hogyan és miként. A legtöbbünknek van konkrét aggályai is afelől, hogyan nem szeretne meghalni. Én magam a fulladástól és az ütközéstől tartok a legjobban. És ha repülőgépen ülök, akkor a zuhanás is a képbe jön, mert nem akarnék légi katasztrófát elszenvedni. A magam benyomásai, elképzelései szerint, már idős, legalább kilencvenéves nagymamaként alszom majd el a kertben, és nem tudom miért, de a sós tengeri levegőt érzem magam körül, tehát feltehetőleg nem a szülőhazám lenne a halálhazám, hanem valami messzi táj.

A saját halálomon az elmúlt napokban nem csak azért gondolkodtam el, mert a halloween, mindenszentek és halottak napja volt. Hanem azért is, mert a kezembe kaptam egy diagnózist, miszerint az arcomról eltávolított apró elváltozások rosszindulatúak voltak. Ami egy gyógyult bélrákosnak nem igazán jó hír. Másnak sem. Hogy pontosan mi van velem, még további vizsgálatok részét képezi, addig viszont, mondhatni úgy, lógok a levegőben.

Bár nem tartózkodtam sokat a halálon való morfondírozás perceiben, azalatt is csak annyi futott át az agyamon, hogy milyen volt a kemoterápia, mi lesz, ha megint át kell esnem rajta, mi lesz, akkor ha a rosszindulatú sejtek tovább birtokolnák a testemet, mi lenne akkor, ha nem tudnám leküzdeni újra a kórt? És az első akire gondoltam, nem is saját magam voltam, nem féltem egy percig sem attól, hogy elmennék, de attól igen, hogy a kisfiam nélkülem maradna. Hiába van egy odaadó apukája, hiába nem egészen kicsi már, tízévesen egyáltalán nem nagy még ahhoz, hogy elveszítse az édesanyját. Sőt szerintem, soha nem lehettünk elég nagyok, elég felkészültek arra, hogy valamelyik szülőnket elveszítsük.

Magányosan elmenni

A félelem a haláltól, egy egyedül élő emberben sokkal erősebb lehet, mint aki családban él, és ehhez még idősnek sem kell lenni. Gyermektelen, szingli ismerőseimtől éppen úgy hallottam, hogy tartanak attól, hogy egyedül halnának meg, mint magányosan élő idősektől. Mert újra és újra belegondolnak abba, mi lenne, ha történne velük valami, és ők egyedül vannak? A töprengés idővel félelemmé válik bennük a kép, és egyre gyártják a rémképeket hozzá. Például elesnek a fürdőkádban, elájulnak valamitől, megcsúsznak a konyhában, leesnek egy székről, amikor felállnak rá, hogy egy magasabb szekrénypolcról levegyenek valamit, elkapnak egy rejtélyes betegséget, akármi. Aggódnak azon, mennyi ideig tartana, amíg valakinek az eszébe jutna, hogy nem hallott felőle semmit az elmúlt napokban?

Az egyedülállók magányossága sokszor ijesztő lehet. Nem csak a balesetektől és a hirtelen haláltól, hanem a betegségektől is félnek. Mi lenne, ha súlyosan megbetegednék? Meglátogat majd valaki a kórházban? Persze vannak a gyerekeim és néhány barát, de ez nem ugyanaz, mintha nem egyedül élnék. Nincs olyan, aki számára igazán fontos lennék, és aki számomra igazán fontos lenne: hiányzik gy partner, egy társ.

Az egyedülálló anyukákban és azokban a kisgyerekes édesanyákban, akik sokat vannak egyedül otthon a babával vagy egy egészen kicsi gyerekkel, is felmerülnek hasonló félelmek: mi van, ha a gyerekem velem van, és velem történik valami? A magukkal történő balesetektől éppen úgy tartanak, mint attól, hogy meghalnának valamilyen otthoni balesetben, vagy hirtelen jelentkező betegségben. Nagyobb gyerekek mellet tépelődhetnek azon, hogyan tudna a kicsi segítséget hívni a szomszédoktól, vagy telefonon? Mi történne velem és a gyerekkel, mennyire ijedne meg a gyerekem egy ilyen helyzetben?

A haláltól való félelem elválaszthatatlan az élettől, nem kell megijednünk attól, ha olykor velősebben gondolkodunk el az elmúlásról, ám ha a szorongásunk vissza-visszatér kérjünk szakértői segítséget például az éjjel-nappal hívható Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat számán: 06 80 205 520-as számon. 

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Sharon McCutcheon az Unsplash-tól