Csak pozitívan! – avagy meddig kell még dicsérni?
Dédanyáink idejében még az volt az elfogadott társadalmi álláspont, hogy a gyereket tekintélyelvűen, szigorúan kell nevelni. A gyerek csak gyerek, nem érti a felnőttek beszédét, kell neki egy erős iránymutatás. Ez az elv mára megváltozott.
Ma már mindenhonnan ömlik ránk, hogy a gyermekünket partnerként kell kezelni, pozitív szavakkal kell fegyelmezni, ha tehetjük dicsérjük, dicsérjük, dicsérjük, hogy legyen önbizalma.
Szerintem, manapság a családok zöme meg is teszi mindezt, az anyukák naphosszat a szakkönyveket és az internetes oldalakat olvasgatják, mindannyian törekszenek arra, hogy a gyermekükből a legjobbat hozzák ki. Ne ültessen bele negatív képet önmagáról, már egészen kisgyermek korában. Nehéz dolog ez, sok esetben a szülői minta sem ezt mutatja, tehát nekünk kell túllépni a magunkkal hozott beidegződéseken és adott esetben homlokegyenest mást csinálni mint anyáink és nagyanyáink tették azt velünk.
Elnézve azonban a házastársakat, kollégákat, ismerősöket magam körül már nem egyszer merült fel bennem a kérdés, hogy de mikor ér véget a dicsérgetés időszaka? Egyáltalán véget ér? Egy felnőttnek is szüksége lenne még rá? Mikor jön el az a pont, ahol már az önbizalmunk megerősödött és nem várjuk el a másiktól, hogy megdicsérjen a legapróbb dolgokért is?
Tapasztalatom szerint, a férfi nem esetében, – tisztelet az igencsak unikornis számba menő ritka kivételnek – ez talán soha nem szűnik meg.
Ha jól belegondolunk, életünk párja, ugyanazt a folyamatos pozitív dicséretet várja tőlünk, amit gyerekkorában otthon megkapott, vagy éppen nem, és ezért várja nagyon.
Sok ismerős feleség, barátnő számolt már be arról, hogy nem érti miért várja el a férje tőle, hogy minden kis apró cselekedetét, mondatát és persze nem utolsó sorban fantasztikus férfiúi kinézetét megdicsérje. Mikor a nő egész nap intézi a család ügyes-bajos dolgait, vagy ugyanúgy munkába jár, mint a férfi miközben észben tartja az összes különórát és iskolai-óvodai teendőt és háztartást vezet. Majd mikor délután-este a család újra együtt van, a férj határozottan kikéri magának, hogy a feleség nem őt kérdezte először milyen napja volt, hanem a gyerekeket. De nem kérdezi ezt meg visszafelé.
Mert a férfi szeretné, ha a nő megdicsérné a reggeli öltözetét, ha azt mondaná, de ügyes vagy, hogy hoztál kenyeret a boltból, vagy kifejezné, hogy Drágám, olyan jó, hogy megszerelted a kerti kiskaput, mert már annyira nyikorgott. Ezt a férfiak szeretik. Persze újra hangsúlyozom, nem mindegyik férfi, de azért sokan igen. Mert jó a férfinak hallania, hogy a hétköznapi családi életben is ő a férfi otthon, amit a nő lát, tud, értékel ami számára azt jelenti, a nő még mindig őt akarja, ezt a szuper férfit, aki milyen csinosan fel is tud öltözni reggelente.
A magasabb beosztásban dolgozó férfiakra talán jellemzőbb is ez, mert ők a munkahelyükön folyamatos stressznek vannak kitéve, akiket nyomnak a határidők a különféle mutatószámok, akiknek egy munkanap során több döntést is meg kell hozniuk. Ők igénylik, hogy egy pár percig a szeretett nő figyelmének középpontjába állhassanak. Azt érezzék, hogy addig a néhány pillanatig valamiről nem ők alkotnak véleményt, valamit nem ők döntenek el és a rájuk bízott feladatokat ügyesen meg tudják oldani, egy kicsit még tudnak gondatlanok, mondjuk úgy gyerek lenni.
Nálunk családi-baráti hagyomány, hogy az első kör koccintást mindig a férfiakra mondjuk ki, rájuk iszunk először, mert nekik nagyobb szükségük van az áldásra, mint nekünk nőknek. Mert egy Jól van Szívem, ügyes vagy! – néhanapján a nők életébe is belefér.
Kép: Pixabay
