Egyszülős családfenntartónak lenni: letehetetlen a felelősség
Március 21-e van, az egyszülős családok világnapja. Hét ágra süt a nap, a higanyszál kezd felfelé kapaszkodni, hiába most már felváltja a telet a tavasz. Az egyedülálló szülő az ablakban áll, egy széken vagy a létrán. Nincs más, aki helyette megpucolná az ablakot. Óvatosabbnak kell lennie bárkinél, senki nem pótolhatja őt. A gyermeke rá számíthat csak igazán. A felelőssége letehetetlen. A feladatainak sosincs vége. De ma a világ fókuszába állította őt és gyermekét. Minden egyszülős családot.
Nagyon korán ébredtem ma, annyira korán, hogy tulajdonképpen a kakasokkal keltem. Nem tudom, hogy a kor előrehaladtával járna a reggeli farkaséhség, de mióta átléptem a negyedik ikszen, rendre korgó gyomorral ébredek. Így ma is reggelivel kezdtem a napot. Miközben az öles bögréből kanalaztam az áfonyalekvárral elkevert joghurtot, megnéztem a híreket.
A legtöbben ez szerepelt: Március 21-e az egyszülős családok világnapja, a Down-szindróma, a Költészet világnapjai mellett. Megállt a kezemben a kanál. Erről teljesen elfeledkeztem. Most akkor mi legyen, ünnep gyanánt veregessem meg a vállamat? Igen, az egyszülős családok világnapja fókuszt emel az egyedülálló szülőkre.
Örökölt sors
Egyszülős családban nőttem fel, és jelenleg is egyszülős családban élek, de már nem gyerekként, hanem felnőttként. Erre is mondják: örökölt sors. Olvasom tovább a híreket, több helyen írják: hazánkban mintegy 300 ezer egyszülős család él így.
De vajon mit nevezünk egyszülős családnak, ennek is utánanézek, beírom a böngészőbe egyedülálló szülőség definíciója. Ezt találom:
Az egyedülálló szülőség definíciója összetett és jelenleg nincs standard meghatározása a szakirodalomban. Mindazon anyák vagy apák, akik házastárs nélkül, egyedül élnek gyermekeikkel, a tág definíció szerint egyedülálló szülőnek számítanak. Maga a gyermeknevelés attól, hogy egy szülő egyedül él, nem biztos, hogy egy emberre hárul. A gyermeknevelésben részt vehet még a másik szülő, rokon vagy közeli barát is. Társadalmunkban az egyedülálló szülővé válásnak többféle módja lehetséges. A modernizáció egyik következménye, hogy az elmúlt évtizedekben nem csak szétköltözés, válás vagy özvegység miatt alakulnak ki egyszülős családok, hanem az újabb generációk esetében tudatos életforma-választással is.
Átfut az agyamon: Nem hiszem, hogy az összes szétköltözésből és válásból lett egyedülálló szülő ezt a mintát hozta volna magával. A Központi Statisztikai Hivatal talán tudna arra választ adni, vajon az elvált szülők gyerekei, milyen arányban lesznek maguk is elvált, egyedülálló szülők? Végül is újságíróként ez lenne e dolgom, hogy ennek utánanézzek. De nem ma. Ma vasárnap van. Az újságíró egyben egyedülálló szülő, akinek így is két napnyi feladata van erre a napra.
Ezért inkább a cikkeket is félreteszem, amik többnyire arról szólnak, milyen megoldási stratégiákat kellene hozni arra, hogy ne legyen ennyi válás, illetve ötletek arra, hogyan lehetne segíteni az egyszülős családokon. Lenne néhány tippem nekem is.
De az örökölt sors kifejezés nem kúszik el a fejemből. Dühös leszek tőle. Pontosan tudom, milyen fájdalmas egy gyereknek folyton vágyakoznia a másik szülő után. Elfogadnia azt, hogy a másik szülő nem vele, velük, hanem egy új családban él. Bizton hittem, hogy az én gyerekemmel ez nem történhet meg, mindent megtettem, hogy ne így legyen.
Az életre tanítani lenne szükséges
Majdnem mindannyian úgy lépünk házasságba, hogy a miénk más lesz. Nem ismételjük meg a szüleink hibáját. Elhatározzuk, hogy elkerüljük azokat a csapdákat, melyeket mások házasságában megfigyeltünk. Megfogadjuk, hogy az udvarlás romantikus izgalmát nem hagyjuk elhalványulni, hogy partnere leszünk egymásnak, hogy mi nem esünk bele azokba a hibákba, mint mások.
De végül többnyire nem ez történik. A mézeshetek után, ahogy elkezdődnek a hétköznapok, úgy alakulnak át a kapcsolatok, és törésvonalak jelennek meg a házastársak között. A szerelem izgalma és lángolása alábbhagy, és nem értjük mi romlott el. De ami a legrosszabb, gőzünk nincs arról, mit is tehetnénk ez ellen? Nem tudjuk, mert senki nem tanította meg nekünk.
Ilyenkor derül ki rendre, hogy nem is ismerjük saját magunkat sem igazán. Igen, ez lenne az egyik tippem, hogy a gyerekeket fel kellene készíteni az életre, mégpedig úgy, hogy megtanítjuk nekik megismerni önmagukat. Mert minden önmagunkból indul ki és tér vissza.
Kutatom az agyamban, mikor és hol tanultam volna arról, hogyan lenne érdemes párt választani, hogyan lenne jó családban élni, milyen buktatói lehetnek egy házasságnak és hogyan lehetne azokat átvészelni. Nem, nem tanítják az iskolában ezeket. Az életre nem készítik fel az embereket. A házasságra való felkészítés legfeljebb a különféle egyházaké a jegyesoktatáson.
A vasárnap, csak a naptárban létezik
Vasárnap délután van. Készítettem ma reggelit, tízórait, majd főztem ebédet. Volt leves és második. Mégiscsak vasárnap van. Mindegyik étkezés után elmosogattam. Megnéztem két sorozatrészt a fiammal a Netflixen, közben vasaltam. Kiteregettem a reggel kimosott ruha adagot és ablakpucolás előtt még beraktam egy másikat. Hamarosan az is lejár. Volt a fiamnak természettudomány és matematika házi feladata. Ezeket az ablakpucolás után beszéltük át, ellenőriztem le. Délután uzsonnát készítettem, és estére vacsorát főzök. Kamaszodik a fiam, folyton éhes. És közben írom ezt a cikket.
A vasárnap nekem soha nem pihenőnap. Még azon a hétvégén sem, amikor a fiam az apukájánál van. Olyankor többnyire behozom a lemaradásaimat. A munkámban, a háztartásban és a magánéletemben. A legtöbb egyedülálló szülő így van ezzel, már ha vannak olyan alkalmak, amikor a másik szülő elviszi a gyereket.
Az egyszülős család átlag vasárnapja ilyen. Az egy szem szülő, mint egy nyolckarú polip egyszerre végez két-három feladatot. Ritkán teheti, hogy csak egyetlen egy valamire koncentráljon. Szülőnek lenni amúgy is huszonnégy órás szolgálat, hát még, ha nincs kivel megosztani a feladatokat. A ma megjelent cikkekben sem véletlenül olvashattam: az egyedülálló szülőnek egy napja olyan, mintha negyvennyolc órát élne át, mert az egynapi feladatok nem két szülőre, hanem egyetlen egy személyre hárul.
Valóban így van. Az egyedülálló szülőnek kell mindig mindent egyedül megoldania. Éppen ezért mindent gyorsabban, hatékonyabban, egyszerűbben kell ellátnia. Az egyedülálló szülő egy igazi logisztikus. Én is az vagyok. Azzá lettem. Így délután kettőkor állok a széken, és pucolom az ablakot a gyerekszobában. A szemembe süt a nap. A lakás északnyugati fekvésével nem számoltam. Óvatosnak kell lennem. Nem eshetek ki. Mi lenne akkor a gyerekemmel?
Egyszülős családfenntartónak lenni: letehetetlen a felelősség
Mit jelent egyedülálló szülőnek lenni? Milyen feladatai vannak az egyedülálló szülőnek? Ennek is utánanéztem: A gyermeküket egyedül nevelő szülőknek, a párkapcsolaton alapuló családokban élőkhöz hasonlítva, eltérő családi és társadalmi szerepeket kell megtanulniuk és betölteniük. Ezek egyrészt a családfői és a gyermeknevelői szerepek, másrészt a családfenntartással kapcsolatos anyagi jóllét és fizikai biztonság (lakhatás, háztartás) megteremtésére irányuló feladatok. Nem utolsósorban, ideális esetben a család lelki egyensúlyának kialakítása és fenntartása is ezen feladatok közé tartozik, ami itt kizárólag az egyedülálló szülőre hárul. A nap huszonnégy órájában.
Bár egyedülálló anya vagyok és újságíró, mégis nehéz megfogalmaznom mindez milyen érzés. Rengeteg példát, szituációt tudnék hozni milyen nehézsége van az egyedülálló szülőnek, mik azok, amiket én magam is átéltem. De elárulom, nem szívesen mondok példákat, mert megszoktam, hogy ritkán találok valóban megértő fülekre. Miért?
Mert a társadalomban megjelenő pozitív sztereotípiák a kétszülős családokra épülnek. Még a közeli ismerősök, barátok vagy a tágabb család is gyakran tudat alatt ítélkezik.
Pedig pontosan tudják milyen teher szülőnek lenni. A párban, családban élő szülők maguk is gyakran arról számolnak be, hogy mennyire nehéz feladat számukra szülőnek lenni. Gyakori, hogy úgy élik meg a mindennapi robotot, hogy egyedül viszik a hátukon a terheket, pedig párban vannak.
És ezt akár joggal is érezhetik így, gondoljunk például azokra az anyákra, akik egész álló nap egyedül gondoskodnak egy, vagy több gyerekről, míg a férjük dolgozik. Természetes, hogy úgy vélik, nekik sem könnyebb a helyzetük, mint egy egyedülálló szülőnek.
És ez az egyik legnehezebb és legrosszabb annak, aki egyedülálló szülő, hogy tulajdonképpen nem értik őt meg. És azt, hogy ez két össze nem hasonlítható helyzet. Nem lehet összehasonlítani a kétszülős és egyszülős modellt. Ez nem egy verseny, hogy kinek könnyebb vagy nehezebb. Márpedig az emberek szeretik összehasonlítani, mi több legyinteni rá, hogy ez is túlélhető. A degradálás sokszor működik, hogy a másik problémája ne tűnjön nagyobbnak, mint a sajátunk. Hogy ne tűnjünk kevesebbnek, gyengébbnek, panaszkodónak, és ne kelljen esetleg szégyellni magunkat.
Mint minden nehéz élethelyzetet, eltérést, tragédiát, az egyszülőséget is csak akkor lehet megérteni igazán, ha az ember maga is átéli. Éppen ezért a legtöbb egyedülálló szülő meg nem értetnek és kirekesztetnek érzi magát. Én is. Mert más valamiről kívülről úgy tekinteni, hogy túlélhető, mint megélni azt. Senki sem túlélni akarja az életét, hanem megélni. Lehetőleg jól. Én is. Minden egyedülálló szülő szeretné jól megélni az életét. De helyette gyakran csak túlél.
Egyedülálló szülőnek lenni letehetetlen felelősség. Mert nincs kire átruházni egy pillanatra sem mindazt, amivel a család fenntartása jár. A nap huszonnégy órájában, amiben negyvennyolc órányi feladat van. Ma is. Letehetetlenül. Amiben mindig-mindig jóval előrébb szükséges gondolkozni, mint huszonnégy óra.
Forrás: ITT
Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Unsplash
