Elnyűtt a balettcipő, na és?
Az újév napján fogadalmainkban hamar előkerül a bakancslista azzal, idén mindenképpen húzunk ki róla valamit, miközben lehetnek olyan régen űzött szenvedélyünk, amiről csak le kellene fújnunk a port. Az ismeretlen ismerős hobbik nem várt örömet nyújthatnak.
Nagyon ritkán jut eszembe. Az általános iskolába a torna órára jött két vékony, nagyon szép tartású nő, és egy férfi, akik figyeltek bennünket nyújtás, bukfenc, spárga közben. Majd kiválasztottak hármunkat. Az akkor még Állami Balett Intézetből érkeztek. Nagy szó volt ez akkor, bár semmit nem jelentet még, azon kívül, hogy egy pár hetes képzés után további kiválasztás várt volna ránk. És minden más, amiről még nem tudtam. A nagymamám az akkori Nemzeti Színházban dolgozott szabóként. Az édesanyámmal együtt ültek le velem beszélgetni, elmondani, mit is jelent valójában balerinának lenni. A végén, művészeti tornára jártam “csak”. Tényleg nagyon ritkán jut mindez eszembe, pedig a kisfiammal nap mint nap nyújtok, gyakorlom vele a helyes testtartást és az alapállásokat. – Felnőtt balett – olvasta a minap – Mamikám, menj el! – tette hozzá ujjongva.
Igaza van, miért is ne tehetném? Miért ne mehetnék el egy héten egyszer-kétszer, legalább jobban tudnám miben hogyan segítsek neki amikor gyakorol, mert ő viszont tántoríthatatlanul táncolni akar, és magamon is tapasztalhatnám: semmi sem kor kérdése.
Most olvastam ki Edith Eva Eger: A döntés című könyvét. Edith tizenévesen családjával együtt Auschwitzba került, szülei ott vesztették életüket, míg ő maga és nővére megmenekült. Edith ma nyolcvankilenc éves, és klinikai szakpszichológus. Ő negyvenévesen ült be az egyetemi padba, hogy pszichológus lehessen. Tőle is azt tanultam, soha nincs késő valami másba, újba, vagy akár valami régóta áhított vágyba belekezdeni.
Csak kezdjük újra el
A korábbi hobbik, amiket már valaha űztünk még könnyebben elővarázsolhatók az emlékképeinkből. Ha valamilyen szenvedélyt éveken át űztünk, azok hamar visszaköszönhetnek a sokat megélt mozdulatokban, még akkor is, ha kicsit gondolkodnunk kell, hogyan is volt az a kötési sor? Egy sima, egy fordított? Mitől is fordított az a sor? Nem baj, ha a kezünkben összegabalyodik a kötőtű, majd szétszedjük! Csak ne adjuk fel. Szánjunk a régi-új hobbinak vissza-visszatérően elég időt, húsz percet, félórát, egy órát függően attól miről is van szó.
Egy régi hobbi újraindítása nem könnyű, főleg, ha vegyes érzelmek fűződnek hozzá. Gyermekként lehet kevésbé voltunk ügyesek hozzá, kevesebb készséggel rendelkeztünk, mint most felnőttként, éppen ezért, ha most is szeretnénk hegedülni, akkor miért ne foghatnánk újra hozzá?
Éva például akkor kezdett negyvenévesen újra gitározni, amikor a két kamasz gyereke hangszert ragadott. Vásárolt egy online gitár oktatói videósorozatot, hozzá egy használt gitárt és először maga csinálta végig a tanfolyamot. S amikor újra az ujjaiban érezte a ritmust, akkor a gyerekeknek is már könnyebben tudott segíteni. Később ugyanígy pattant lóra is, amikor a fia lovagolni tanult.
Emília kislányként a nagymamája mellett szorgoskodott minden nyáron a befőzések, lekvár főzések idején, majd, amikor felnőtt, és a gyermekei már kissé önállóbbak lettek, gondolt egy nagyot a tél közepén: elkezdett narancsból dzsemet készíteni karácsonyra ajándékba. Ma már nincs olyan gyümölcs, amiből ne készítene gyümölcslekvárt, ízt vagy dzsemet és a hobbija időközben a munkájává vált.
Fogadalom nélkül
Az újév napján, pezsgőmámorban könnyebben tett fogadalmak másnap, harmadnap bizony már fejfájást okozhatnak. A nem teljesen új, hanem korábbról elővett, leporolt hobbik sikerélményei stressz helyett örömet nyújthatnak. Hiszen hamarabb érhet sikerélmény. Ráadásul, amikor elmerülünk valamiben, amit igazán szívesen csinálunk, elveszítjük az időérzékünket. Kitisztul az agyunk, megnyugszik a szívünk, esetleg adrenalint is termel a szervezetünk. A hobbink rendszeres gyakorlása fokozza a mentális jólétet, javítja a stressztűrést és így az életminőségünket. Ami a mindennapokba is beépül.
A jó hobbi az, amivel könnyen ki tudunk kapcsolódni. Ha rendszeresen tudunk a passziónknak élni és vele kiszakadni a mindennapos rutinból, feltölt bennünket, akkor kevesebb esélye van annak, hogy stressz halmozódjon fel bennünk. Idegeskedés nélkül türelmesebbek vagyunk, könnyebben oldunk meg nehezebb feladatokat is, kreatívabbá válunk az élet más területén is, például a munkában.
Anita, általános iskolásként versenytáncolt pár évig, amit a gimnáziumi nyomás miatt hagyott abba. Felnőttként kezdett újra salsázni, szintről-szintre lépni. Nem is egy klubnak a tagja.
Régi kedvtelés, új barátok
Amikor úgy döntünk újra élünk egy régi szenvedélyünknek, akkor nagy valószínűséggel már nem osztozkodhatunk azokkal azon az örömökön és akadályokon, akikkel egykoron. Legyen a passziónk a vívás, a varrás, az éneklés, fafaragás, a torna, a zongorázás, az ékszerkészítés, a hímzés, a barkácsolás, az írás, a futás vagy bármi, ahogy belevágunk, felszerelést vásárolunk hozzá, segítséget, támogatást kérünk, klubokba, csoportokba lépünk be, úgy sok hasonló gondolkodású embert ismerhetünk meg, jóismerősi, baráti kapcsolatok fonódhatnak. Azok az emberek, akikkel a régi-új szenvedélyünkkel találkozunk, akár nagyon eltérhetnek a rokonainktól, a kollégáinktól is, ami újfajta szemlélet módot, világképet hozhat az életünkbe.
A hobbink, legyen az új vagy régi, kitartásra buzdít bennünket, kényszer nélkül sarkall arra, hogy mindig kicsivel jobbak, ügyesebbek legyünk benne, vagy ellenkezőleg megtanítja, hogy nem kell mindennek tökéletesnek lennie ahhoz, hogy örömünket leljük valamiben.
Kép: Unsplash
