Irónia: Becsületkassza szavamra
Irónia: Becsületkassza szavamra
Magyar vagyok, az egész országunkat nagyon szeretem, de ha úgy istengazából kikapcsolódni és pozitívan feltöltődni szeretnék, még belföldön, akkor mindig az ország legnyugatibb részére utazom, a magyar-osztrák határ közvetlen közelébe. Oda, ahol inkább olyat látok, ami örömmel tölt el, mintsem lehangol. A takaros udvarok, a nagyobb tisztaság, a rendezettség, a jókedv és a becsületesség.
Ez a feltöltődési ingerkeresésem, talán arra a kulturális sokkra vezethető vissza, amit tizennégy évesen éltem át akkor, amikor a rendszerváltás idején, először utaztam repülővel, és vágott arcba a nyugat igazi szele, Svédországban. Mondhatjuk azt a szelet észak-nyugati tornádónak is inkább.
Azóta is, csak akkor tudok feltöltődni, ha legalább egy kicsit érzem ezt a sokkot, a különbséget. Mert különbség, haladjon az országunk bármilyen irányba –állítólag előre– még mindig jócskán akad. Úgy vélem: behozhatatlanul.
De érdekes módon mindez a tudat, hogy különbség van, engem nem lehangol, hanem feltölt. Utána mindig jobban megy az élet. Hirtelen kerül elém perspektíva. Most is így történt. Elutaztunk az ország legnyugatibb pontjára, még tovább is, átléptünk a határon, hogy egy bő fél napra megízleljük a másik oldalt, és máris szebbnek láttam a magam szűk világát, pedig gondom akad bőven. Kinek nem?
Odaát láttuk, hogy a szomszéd fűje, tényleg zöldebb. Mi több a gólya sem érezte, hogy tova kellene repülnie, amikor tőle három méterre megálltunk és lestük őt. Sőt, teljes nyugalommal lépdelt és békázott, halászott-vadászott tovább a belvízzel áztatott mezőgazdasági földön peckesen sétálva. Hiába, odaát a nyugati oldalon még a gólya sem stresszel, holmi embertől. Tök nyugodt volt.
Nem úgy, mint a hazai becsületkasszás, aki a háza portálján felállított standjára, kihelyezte a táblát: kamerával megfigyelt terület. Az egész környéken egykezemen tudtam megszámolni, mennyi ilyen kis becsületkasszás helyet találtam. El is szomorított a matek. Gyerekkoromban lépten-nyomon belefutottam újabb és újabba, Kőszeg és környéke erről is volt híres-nevezetes. Én meg elvásároltam az összes zsebpénzemet, csakhogy becsületesen vásárolhassak.
A kisfiam félhangosan, értve a viccet meg is kérdezte, de hol van Mama a kamera, mire már nyílt az ablak a családi házból és kiszólt a tulajdonos: – Én vagyok a kamera!
Persze összenevettünk! Volt kacagás!
Hiába, a jó magyar poén az, ami visszatart bennünket attól, hogy gyakrabban menjünk a szomszédba, kérdés persze, hogy meddig visszatartó erő. Becsületkassza szavamra mondom, nem ígérhetem, hogy egyszer nem ragadnék odaát.
A becsületkasszásnak pedig itthonról üzenem: a meggylekvár mennyei volt!
Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Canva
Grafika: Mucsi Boglárka
