Lépcsőházeffektus: A pénztártól való távozás után…
A vásárlásaink során többször találkozhatunk a következő felirattal: A pénztártól való távozás után, reklamációt nem fogadunk el. Ezt a mondatot általában színes kis táblácskára helyezik ki az üzlettulajdonosok, hogy felhívják a vásárlók figyelmét arra, fizetés után náluk bizony nincs apelláta. Ami vásárlói oldalról nézve a pénztárosra is érvényesnek kellene lennie.
Sokan szerencsére pontosan tudják, hogy az ilyen kiírásnak valójában nincs semmilyen (jog)alapja, ugyanis bármely olyan kereskedés, amely fogyasztók számára nyújt valamilyen szolgáltatást vagy termékértékesítést, maradéktalanul köteles betartani a fogyasztóvédelmi törvény előírásait, így többek között annak panaszkezelésre vonatkozó rendelkezéseit is.
Tehát, ha a vásárlás során valamilyen panasszal élnénk, akkor jogunk van pénztártól való távozás után is reklamálni. Például azért, mert a polcon kiírt, és a blokkon szerepelt és így kifizetett összeg eltér egymástól.
Tipikus lépcsőházeffektus ér bennünket mondhatni akkor, amikor az érvek csak jóval aktualitásuk után jutnak eszünkbe egy többnyire váratlan helyzetre reagálva, vagy a tézisek a helyszínen is elmondhatók lettek volna, de célszerűbbnek látjuk azokat inkább ott és akkor elhallgatni. Mert egy kellő késéssel kimondott érv nem von maga után megsemmisítő viszontválaszokat, nem kerekít (további) kellemetlen helyzetet, gördít fel vitát.
Nekem még dolgom van a géppel
A kereskedő magát szeretné védeni ezzel a szöveggel, de olykor ez balul sülhet el. Mint például az én esetemben. A minap pénztártól való távozás után szólt utánam minősíthetetlen hangnemben a pénztáros: Legközelebb szólni kellene, ha kártyával fizet, mert nekem még dolgom van a géppel!
Az olvasó talán azonnal értette ezt a mondatot, bevallom, én nem. Azt, hogy kártyával fizettem azt még értettem, valóban úgy fizettem, de hogy milyen gépre gondol, az már csak akkor esett le, amikor elkezdte magyarázni, én mit rontottam el. A pénztárgépre gondolt.
De nem tudtam felfogni, mert én ott helyben megsemmisültem. A pénztáros nem odakívánkozó stílusára nem csak bennem fagyott meg a levegő. Az egész üzlet megállt: visszafojtotta a levegővételt a többi vásárló és bolti eladó, velem egyetemben.
Értelmetlen helyzet volt. Hiszen, utánam már más is fizetett közben a pénztárosnál, ráadásul mintegy két méterre álltam tőle, az utolsó megvásárolt tételt pakoltam a szatyromba, már indulásra készen voltam, amikor utánam szólt. Először azt sem tudtam nekem szól ez a mondat.
Visszatekerés
Arra, valójában hogyan kellett volna erre reagálnom is csak jóval később jutott eszembe. Ezt hívják: lépcsőházeffektusnak.
Lehet mondani, hogy rossz napja volt az eladónak, fájt valamilye, nagy gondban él, de mielőtt fizettem volna nála, még teljesen kedélyesen elbeszélgetett velem és a másik pénztárossal, míg az előttem álló vásárló visszafutott valamiért, és várakoznunk kellett rá közösen. Tehát nem mondhatom, hogy rosszkedvű lett volna. Letört lett volna, elcsigázott, még fáradtnak sem tűnt. Persze attól még lehetett az.
Mi történt pontosan? A pénztáros se nem kérdezte meg tőlem, se nem várta meg, hogy magamtól jelezzem mivel szeretnék fizetni, bankkártyával vagy készpénzzel, helyette rosszul tippelve, beütötte a kasszába, hogy szerinte készpénzzel fizetek, amit utólag módosítania kellett, mert én bankkártyával rendeztem a vásárlást. Amit a pénztáros úgy talált ildomosnak, hogy ezt a kellemetlenséget, amit saját magának okozott, azt utánam, a vevő utána kiáltsa, rosszallóan és kioktatóan.
Lépcsőházeffektus
A lépcsőházeffektus tette helyre bennem, hogy tulajdonképpen jogosan éreztem magamat rosszul. El is felejtettem megosztani az olvasóval, hogy mindez a kiskamasz fiam előtt történt. Aki pláne nem értette, hogy a pénztárosnő tulajdonképpen miért beszél csúnyán az ő anyukájával. Így én első blikkre, hogy szabaduljak ebből a kellemetlen helyzetből: inkább elnézést kértem. Kétszer is. Igen, kétszer, mert egyszer nem tűnt elengedőnek: a pénztáros az első szabadkozásom után sem állta meg a szapulásomat, kioktatásomat. Egyre csak hajtogatta: Nekem még dolgom volt ezzel a géppel.
Utólag tudtam, nem ezt kellett volna tennem. Nem nekem kellett volna elnézést kérnem. Hiszen én voltam a vásárló. A pénztáros meg az eladó. Akinek meg kellett volna kérdeznie tőlem, mivel fizetnék, és a válaszom alapján kiválasztania a megfelelő módot a „gépen”. Nem különben koronavírus-járvány van, mindenhol kérik, kevesebb legyen a fizikai érintkezés, és én ezt betartottam, nem csak a saját egészségem védelmemre. A pénztáros egészségnek védelmére is. Ráadásul a fiam előtt hozott kellemetlen helyzetbe.
Utólag persze könnyű okosnak lenni. Utólag könnyű azt mondani, semmit nem kellett volna tennem, főleg nem elnézést kérnem. Akkor sem, ha esetleg lehettem volna annyira előzékeny, hogy jelezhettem volna előre magamtól mivel szeretnék fizetni. Bár erre utasító táblát nem lehet olvasni a kasszáknál. Ez sehol nem előírás.
És az én nem előzékenységem akkor sem lehet ok arra, hogy ne a megfelelő hangnemben beszéljen velem a pénztáros, mert ezt elfelejtettem tenni.
Kifelé menet egyébként a biztonsági őr mentette a helyzetet így: Elnézését kérem a kollegina hangneméért is. Ami nekem azt jelentette, nem csak nekem volt a stílus visszatetsző.
A pamut sem pamut
Erről egyébként eszembe jutott egy korábbi eset még karácsony előttről. Akkor a kérdésemre, hogy lehet-e kapni száz százalékosan pamut zoknit az adott üzletben, a következő (kioktató és nem előzékeny) választ kaptam: Felejtse el a százszázalékot, olyan már nincs. Muszáj bele valamilyen másik anyag, hogy megállja a helyét a lábán. Olyat már nem lehet kapni!
Úgy érzem, nekünk vásárlóknak is használnunk kellene egy feliratot, amennyiben szükséges: Pénztártól való távozás után reklamációt vásárlóként mi sem fogadunk el. Hátha bennünket sem érnének további atrocitások. Mert érnek. Sajnos mindannyiunkat, vásárlót és eladót is érnek.
Ezért az én lépcsőházeffektus konklúzióm mindössze ennyi lenne: Kérem, viselkedjünk szebben egymással!
Forrás: ITT
Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Pexels
