A nagy kérdés: Szeretőből sosem lesz menyasszony?

Az élet szép, de néha nem. Olykor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük, vagy ahogy nem is terveztük, de úgy gondoltuk volna természetesnek. Majd felnövünk, megismerkedünk valakivel, összeházasodunk, lesznek gyerekeink. Élünk. Majd meghalunk. Olyan nem szerepelt a nagy betűs élet definíciónkban, hogy a párunknak szeretője lesz, olyan sem, hogy nekünk lesz szeretőnk, olyan meg pláne nem, hogy mi magunk leszünk szeretők.

A szeretői lét az egyik legingoványosabb kérdés az emberek világnézetében, társadalmi elfogadásukban. Viszonyított válaszunk a pillanatnyi és korábbi élethelyzetünkhöz mérten alakul ki, és változhat meg. Befolyásolja a neveltetésünk, a műveltségünk, szüleink példája, a megélt gyermekkorunk, a vallásunk és hitünk, a társadalmi környezetünk, a saját párkapcsolatunk jelenlegi alakulása és egy sor más dolog.

Szeretők mindig voltak, vannak és lesznek, míg az emberek párkapcsolatban élnek, függetlenül attól, hogy a kapcsolatnak van-e törvényes szerződése vagy sem. Mindig ihletője lesz sajtócikknek, irodalmi műnek, képzőművészetnek, mozinak, zeneműnek és iparművészetnek.

Szeretőnek lenni

Szeretőnek lenni, – téved, aki azt hiszi – csupán, egy házasember titkolt, és elsősorban szexuális partnere lenne. Mert egy szerető lehet ennél sokkal kevesebb, és klasszisokkal több is. Szeretője lehet egy férfinak és nőnek egyaránt akár csak egy csók erejéig, egy estére, de akár hónapokon, éveken át, vagy életre szólóan is.

A szeretőség bizony tarthat örökké, – most nem kell egy olvasónak sem felsóhajtania, se nem paprika vörösre felfújni magát, azzal, hogy de hülye az, aki évekig ezt a helyzetet választja magának –, mert nem választja. Csak benne marad. Nem, nem választja, hogy benne marad, nem egy választás az a részéről, hogy nem száll ki belőle, hanem csak egyszerűen él. Robotpilóta üzemmódban.

Amikor egy nő és egy férfi megismerkedik, legyen az egy gyors kommunikáció a benzinkúton, a gyermek karate bemutatóján, egy hosszú vonatúton, egy munka adta helyzetben akárhol és bárhol sosem úgy indul, hogy én kérlek boldog házas vagyok, de mi lenne ha…én meg nem vagyok házas, de jó, mi lenne, ha…

Persze, vannak nők és férfiak egyaránt, akiknek keserédes a házassága, a kapcsolata vagy éppen magányosan él benne ( vagy e kettő valamilyen variációja)  és a neten, utcán, bárban, bárhol és akárhol direkt ismerkedik azzal a szándékkal, hogy keres magának egy másikat, a csaja/pasija, barátnője/barátja, felesége /férje mellett, aki meghallgatja őt, és, vagy akivel egy gyorsat és jót szexszel mindenféle előzetes és utólagos felhajtás nélkül.

Kialakulnak így kapcsolatok egy alkalomra, vagy kettőre, az is lehet többre, de ettől még nem lesz a házasfélnek szeretője a másik. Ahhoz, hogy a szeretője legyen, ahhoz már több kell. Jóval több.

A szerető definíciója

A Magyar Értelmező Kéziszótár első jelentése szerint elsősorban melléknévi jelentése van a szerető szónak. Szerető anya. Szerető feleség. Hivatását szerető újságíró. Tréfálni szerető fiatal. Csak sokadik, igaz – rosszalló –  jelentése utal a szerető azon értelmére, akire mindenki először gondol: “Vkinek szerelmi viszonyban társa, kedvese; barát, barátnő. Szeretője van; szeretője lett vkinek; szeretője lett vkinek; szeretőt tart. Szakított a szeretőjével. □ Szörnyű a bűn, terhes a vád; Ki a tettet végrehajtá Szeretőd ím maga vall rád. (Arany János) Sem ivásra, sem szeretőkre nem költött. (Mikszáth Kálmán) Szeretőkért rejtjük a bánatunk, Szeretőnkért, ki a tilosba jár. (Ady Endre)”

Igen, a szerető szó utal a szeretetre, mint érzésre, bármilyen szörnyűnek hangzik is ez, egy szerető személyére gondolva. Nekem kíméletlenül fájóan hangzott, emlékszem, heteken át ízleltem a számban, hogy a férjemnek van egy barátnője, egy szeretője. Haragudtam a szeretőre, a férjemre, mindkettőre, magamra és az egész világra. Mindenki vétkes volt, először csak a szerető, majd a férjem, majd ők együtt, s végül rá kellett jönnöm: én is. Megtanultam akkor és ott, sok hónap, majd a sok évnyi gyász után, míg eltemettem a házasságomat, majd újra kiemeltem azt a hamvaiból, és megszerettem úgy szeretni azt az egyszerre édes és sós tíz évet, amit elvett és amit hozzáadott az életemből, az életemhez, belőlem és hozzám, hogy tovább tudjak lépni:

Megtanultam, hogy szeretője annak lesz, aki szeretetre vágyik. És bizony én nem adtam meg a szeretet a férjemnek. Így hát lett neki más, aki megadta.

Vagy megadtam, de nem úgy, ahogy ő várta, ahogy neki kellett volna, és ami a legborzasztóbb nem is úgy, ahogy én amúgy akartam adni, nem úgy, ahogy én szeretni szeretnék valakit. Az elején, fiatal fejemmel úgy szerettem, de később már nem.

Teltek az évek az életemben, neveltem a kicsi gyermekemet, megküzdöttem a rettegett kórral, egyedül végig csináltam a kemokezeléseket. Majd később, amikor már nem annyira zörögtek a csontjaim, és a hajam is visszasűrűsödött és megnőtt, akkor ráébredtem arra, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam, magányos, és most már nyitott lennék egy új szerelemre.

Ami el is érkezett az életembe. Csakhogy mire nyakig belemerültem, kiderült nem vagyok más, mint szerető. Amire se nem készültem fel, se nem egyeztem bele, se nem akartam. Csak szerelmes lettem egy tőlem több száz kilométerre élő férfiba, aki keveset volt fizikailag jelen az életemben, de én nem is bántam, mert a gyermekem és a munkám mellett pont ennyi volt elég nekem. Viszont ott volt másként. Értelemben, érzelemben, egészségben, betegségben, fáradtságban, jó kedvben, rossz kedvben, bizonytalanságban, döntéshelyzetben, kilátástalanságban, bizakodó jövőképben, minden egyes nap. Chaten, emailen, telefonon, kamerával vagy anélkül és a teljesen kiszámíthatatlan, de azonnal jól megtervezett, hol ritka, hol sűrű találkozásokban.

Szeretőből menyasszony?

Nem tudom milyen az, hogy vele képzeljem a karácsonyt, amikor ő eleve hanukát tart, nem tudom milyen várni, hogy meglocsoljon húsvétkor, mert peszachon nem locsolnak, nem tudom milyen az, amikor születésnapon gyertyát fújj, mert nem volt rá alkalom, hogy vele ünnepeljek, és nem tudom milyen, amikor elnyúlik a tengerparton a napon, mert sosem nyaraltunk együtt. Ahogy ő sem tudja mindezt rólam fordítva.

Viszont egy másként leírt félmondat, egy más hangsúllyal kiejtett szó, egy szokatlanul használt jelző elég ahhoz, hogy tudjuk a másikkal történt valami. Mi nem vagyunk a másiknak, és mégis vagyunk egymásnak.

Nem tudom milyen az, amikor várom és nem jön, mert csak akkor várom, amikor tudom, hogy jön. Akkor meg is érkezik.  Nem tudom milyen az, amikor úgy érzem, hogy mi most aztán elválaszthatatlanok vagyunk, és miénk a világ, mert nem a miénk a világ. Nem tudom milyen az, hogy tervezem vele a jövőt, mert nem tervezem. Nem tudom milyen érzés az, hogy elhiszem, ez lenne az örök életre szóló szerelem, ez az érzelem a köbön, ez a vágy, ez a szex a szexek szexje, mert nem tudom, sosem élem így meg. Csak megélem. Nem kívánok olyat, hogy legyen a gyermekem apja, mert van már a gyermekemnek apja, neki meg van bőven gyereke. Nem tudom milyen érzés vágyakozni azután, hogy legyen nekünk is egy közös gyerekünk, mert nem vágyakozom. De sírtam, amikor elvesztettük. Nem vágyom arra, hogy hagyja el a feleségét és a gyermekeit értem, értünk, mert én nem kívánok ilyet.

Tulajdonképpen semmit nem tervezek, semmit nem kívánok, semmit nem képzelek el. Nem gondolkodom azon, hogy most én vagyok a másik oldalon, most nem engem csalnak, hanem velem. Mert tudom, ha nem velem csalnának, akkor mással. Nem én vagyok az ő történetükben a lényeg. Akkor sem, ha sokan (mind) így gondolják, én vagyok a fő gonosz, és ezért most helyben máglyán égetnének el. Én, csak a mi kettőnk történetünkben vagyok a lényeg.

A mi történetünkben, nem gondolkodom azon, hogy Ő meg én. Én meg ő.  Talán sosem lesz mi. Vagy igen. Szeretőkből is lesznek menyasszonyok. Legfeljebb másé. Vagy mégis az övé.

Mint az a lány, aki csaknem hét évig volt szerető, mire úgy alakult az élete, hogy felvehette a fehér ruhát, a lábára húzhatott hozzá egy piros cipőt és kimondhatta a boldogító igent. Annak, akinek a szeretője volt évekig, ma már a felesége. Szeptemberben volt az esküvőjük.

De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy vagyunk. Külön vagy együtt, de egymásnak. Mint egy falat kenyér.

Kép: Pixabay
Szerző: Bordás Klára