Szükség lenne a nagyszülőkre!
A mai nagymamák, nyugdíj korhatár ide vagy oda, a legtöbbször még aktívak. Mondhatni túl aktívak. Gyakran dolgoznak, nem pár órában, hanem egyenesen főállásban. Ha fel akarjuk köszönteni őket anyák napján, akkor egyeztetni kell velük, mert bizony a naptárjaik igencsak tele vannak.
Közeledik a nyári szünet, ami a gyerekes családoknál komoly fejtörést jelent, hiszen meg kell oldani, hogy valaki mindig szórakoztassa a gyereket. Persze ott van az a megoldás, hogy a kiskorú ügyeletben tölti a nyarat, de aki csak teheti, valahogy igyekszik részben vagy egészben elkerülni ezt a lehetőséget. Amihez elengedhetetlen lenne a nagyszülők jelenléte, ha mindkét szülő dolgozik. De ha csak az egyik, akkor is, hiszen a szülőknek sem ártana picit pihenni, de ami ennél is legfontosabb azért, hogy az unoka és a nagyszülő minőségi időt töltsön együtt.
Gyökerek és szárnyak
Szinte kézzel fogható különlegesség jellemzi általában a nagyszülő-unoka kapcsolatokat. Mintha egy láthatatlan aranyszál szőné össze a két generációt. Míg az unokák a gyökereiket látják a nagyszülőkben, addig a nagyszülők szárnyakat kapnak az unokáiktól. – Köszönöm, hogy felnevelted az anyukámat/köszönöm, hogy felnevelted az apukámat – írta a kisfiam a nagymamáinak az anyák napi ajándékra. Magától. Csaknem tízévesen értéknek érezte ezt a nagyszülőktől. Az unokák nem véletlenül hallgatják nyitott szájjal a nagymamákat és a nagypapákat, ha azok a régmúlt időkről mesélnek. Tőlük tájékozódhatnak hitelesen és első kézből a saját szüleiket illetően.
„A legtöbb, amit a gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”
Amikor egy nagymama, nagypapa elmeséli azt az unokájának, hogy az anyukája, apukája milyen volt kisgyermekként, azzal egy huncut és bizalmas szövetséget kötnek egymással. Hasonlóan erősíti a nagyszülő-unoka kapcsolatot nagyszülő részéről a családi szokások, hagyományok, emlékek, a régmúlt időkről szóló szomorú és vicces történeteinek megosztása is. Viszonzásként mindenre a gyerekek reakciói, válaszai, további kérdései a nagyszülőknek nyújt szárnyakat. Hiszen a fiatal generáció gyakran máshogyan, újszerűen, nem vártan, más látószögből közelít ugyanahhoz, ami a nagyszülőre frissítően, inspirálóan hat. Nem beszélve arról, hogy a nagyszülőnek már nem feladata a nevelés, neki már csak élveznie kell a gyermek nyújtotta örömöket.
Csak az önfeledt szórakozás
A nagyszülők általában jóval megengedőbbek a szülőknél, ami nem jelenti azt, hogy ha szükséges, ne lennének szigorúak. Jó esetben a nagyszülők és a szülők nevelési elvei hasonlóak, megegyeznek, vagy legalább igyekeznek a nagyszülők elfogadni és követni a szülők mintáját, még akkor is, ha nem értenek azzal egyet. Egyébiránt, nagy feszültsége lehet nagyszülők-szülők közt, ami akadályozhatja a felhőtlen nagyszülő-unoka viszonyt.
Ami nagyon nagy kár. Sok szülő nehezen engedi ki a kezéből a gyeplőt, pedig a nagymamáknak és nagypapáknak gyakran könnyebb célt érniük a gyereknél, mint a szülőknek. Egyszerűen azért, mert a nagyszülőket már nem terheli a felelősség, nincs megfelelési kényszerük sem a külvilág felé, legfeljebb a szülők irányába, de az jóval kevesebb terhet jelent. Továbbá, mert csak egy-egy helyzetben kell eredményesnek lenniük, szemben a szülőkkel, akiknek annyi mindent kell megtanítaniuk a gyereknek. A szülő éppen ezért – hogy könnyebbé tegye a saját helyzetét, és közös programra, további kötődési szálra adjon lehetőséget a szülei és gyermeke között – nyugodtan hagyhatná, hogy a nagyszülő tanítson meg, mondjon el, mutasson meg valamit a gyereknek. Mint a cipő bekötését, a gomba rajzolását, az evőeszközök használatát, a pulóver összehajtogatását, az óra leolvasását, egy-egy vers megtanulását stb. Higgyük el ez nem teher sem a nagyszülőnek, sem a gyereknek, hiszen ők együtt ezt máshogyan, más módszerrel, mindenképpen a közös cinkos nyelvre épülő játékosságban teszik közösen: a nagymama vagy a nagypapa tanít, az unoka tanul.
Szükség van még rám
Manapság sok nagyszülő még a nyugdíjkorhatár betöltésével sem marad tétlen. Többen aktívak maradnak változatos formában: a korábbi státuszukban maradnak tovább, vagy valamilyen könnyebb formában, például alacsonyabb pozícióban kevesebb felelősséget vállalva, vagy éppen csökkentett óraszámban, de dolgoznak. Egyrészt anyagi megfontolásból, másrészt, hogy hasznosnak érezzék magukat. Az idősödéssel, a nyugdíjas léttel együtt jár a hasznavehetetlenség érzése, ami bizony komoly egészségügyi kihatással lehet, mind mentálisan, mind fizikailag a nagyszülőre. Éppen ezért is fontos bevonni a szüleinket abba, hogy segítsenek nekünk a gyermek körüli teendőkbe, persze csak a koruknak és aktivitásuknak megfelelően.
Dolgozó nagyik
Előfordul az is, manapság gyakori, hogy a nagyszülő valóban aktív. Dolgozik, társadalmi munkát vállal vagy éppen különféle szervezetekben jótékonykodik, önkéntes munkát végez. Pontosan azért, hogy ne legyen tétlen. Nehéz az aktív nagyszülőktől segítséget kérni, bevonni őket a mindennapjainkba, rájuk bízni az unokákat, mert egyszerűen se idejük, se felesleges energiájuk nincs igazán. Talán nem is tudnak mit kezdeni a második generációval. Ennek az oka is számos lehet: már a saját gyerekük is egy tévedés volt egykor, már régen rájöttek, hogy egy tévedés volt a részükről szülőnek lenni, vagy egyszerűen csak nem csigázza őket fel a nagyszülői státusz, mert (még) nem találták meg annak szépségét. Esetleg, nem tudják hogyan legyenek jó nagyszülők.
Legyen bármi is az oka annak, ha egy nagyszülő távol marad, mégis érdemes erőltetni és erősíteni a nagyszülő-unoka kivételessé válható kapcsolatát. Hiszen nem vita, mind a két oldalnak szüksége van egymásra. Nagymaminak és nagypapinak az unokára, illetve fordítva az unokának a nagyszülőkre. De hogyan boronáljuk eredményesen össze a két generációt? Segítsük őket, kezdeményezzünk minél több beszélgetést, akár a modern eszközöket is igénybe véve: telefon, internet: e-mail, chat, továbbá minél gyakoribb és hosszabb találkozásokat, közös, tartalmas programokat. Ehhez persze lehet, a gyereket is noszogatni kell, de ha tisztelettel és odaadással igyekszünk kiváncsiságot ébreszteni az idősebb generáció felé, akkor olyan elvehetetlen szövetséget adunk mindkét oldal kezébe, amivel mindenkinek csak jót teszünk. De mindig figyeljünk a generációs különbségekre is, ami az egyik oldalnak még kevés, lehet a másiknak már sok és fordítva.
Támogassuk őket, hogy az a bizonyos aranyszál ott legyen köztük, hogy egymás bizalmasa, cinkostársa, játszótársai lehessenek. Hogy krízis helyzetben oda-vissza tudjanak egymásnak segíteni, legyen bármiről szó.
Kép: Pixabay
Szerző: Polgár Ágnes
Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!
