Túl a babaillaton: Tanév végi hajrá a jobb jegyekért

Este hét óra, és még rendíthetetlenül ülünk a gyerek mellett, és nagyjából kétszer-nyolcszor ismételjük ugyanazt. Fáradt ő is, mi is. De muszáj tanulni vele. Egész évben. De most nagyon számítanak a szorgalmi feladatra kapott kis jegyek. A javítás a cél. Egy jobb jegyre, vagy legalább megtartani a jót.
Amikor romantikusan gyerekért áhítoztunk, akkor a babaillaton, a pufók kis karokon és az édes büdi kis talpakon túl nem igazán láttunk semmit. Azt biztosan nem, hogy évekig lesznek kínlódásaink a reggeli rohanással, délutáni őrjöngéseink a tanulással, na meg azzal, hogy az évi, több kilónyi plusz információt, ami a gyerekkel és a tanintézményekkel jár, azt értelmezni, raktározni, teljesíteni tudjuk. Márpedig nincs mit szépíteni, a gyerek bizony zűrrel is jár, leginkább a tanév során. Aminek a végét nemcsak a gyerek várja, hanem a szülők is.
A Vakáció felirat után
A sorstársaimmal folytatott beszélgetésekből úgy látom, vegyes érzelmekkel vannak a szülők a tanév végével. Mert egyrészt már éppen ideje, hogy az állandó megfelelésnek végre szünete legyen, ugyanakkor meg igazi logisztika megoldani a nyár tíz hetét. Fizikailag éppen úgy, mint lelkileg. Az élet nem szép, és bizony vannak gyerekek, akik a nyári ügyeletre szorulnak, mert a szülei nem tudnak mást tenni, dolgozniuk kell. Gyötrő érzés lehet a szülőnek, hogy tudja, a gyereke ugyan nem tanul, de nem juthat ki az egész éves taposó malom helyszínéről, ha az iskolában tölti a nyarat. De ha nincs más lehetőség, akkor ez van és kész. Próbál arra gondolni, hogy nem olyan rossz az a napközi, vannak iskolák, ahol a pedagógusok nagyon igyekeznek klasszá tenni a nyári ügyeletet. Mellettük, eltörpül annak a szülőnek a gondja, aki ugyan megteheti, hogy otthon legyen a gyerekével, de gőze sincs arról, hogyan üsse majd el jól az időt. Kellemesen és hasznosan egyaránt. Már előre retteg a nyártól. Annak sem könnyű a dolga, aki a gyerek mellett igyekszik majd dolgozni, például home office-ban, vagy magával hurcolva a kiskorút a munkahelyére. Valakinek a szemében, viszont az a szerencsés, akinek olyan megengedő munkahelye van, hogy a gyereket be lehet vinni egy-két alkalomra, vagy akár egy-két hétre is.
A nyár fejtörés. Programok, érdeklődési kör, táborok, szülői felügyelet, pénztárca, helyszín tekintetében egyaránt.
Vakáció felirat előtt
Viszont mielőtt még a vakáció! felirat megjelenne minden betűjével a táblán, még van jócskán feladata a diáknak, és ha úgy adódik a szülőnek is, mert ideális lenne, ha a gyerek jól tudna megfelelnie az év végi beszámolók alkalmain. Így hát esténként, hétvégenként készülődés van a dolgozatokra, vagy a szorgalmi feladatok felett hajol a diák, segít neki a szülő, ha kell. Ami nem könnyű. Nekem legalábbis nem az. Szörnyen nehéznek érzem, úgy segíteni, hogy ne akarjak segíteni, ne én akarjam a fiam helyett jól megoldani a feladatot, hovatovább, ne stresszeljem túl se a gyerekemet, se magamat közben.
A gyerekek beszélgetnek egymással, és bizony pontosan tudják, hogy ki milyen elismerést kap otthon egy-egy jó jegyért év közben is, nem csak a bizonyítványt nézve, vagy ellenkezőleg milyen megrovást, büntetést a rosszért. Arról is bőven van tudomásuk, hogy melyik családban mi számít jó és mi rossz osztályzatnak. Míg valahol elég, hogy minden jegy görbüljön, azaz ne nyílegyenes egyes legyen, hanem kettes, az már jónak számít, mit jónak, tökéletesnek, addig máshol, már a hármasnak sem örülnek. Hovatovább, van olyan család, ahol négyes érdemjegy alattiak nem ismertek, és van, ahol csak és kizárólag, az ötös jöhet szóba. Vagyis családoként eltérő mi számít rossz jegynek, amiért büntetés jár. Opció lehet a megrovásra, hogy nincs tévézés, mobilozás, tabletezés, számítógépes és egyéb videójáték, nincs édesség, vagy van szobafogság, avagy egyéb más kedvenc játék kerül ki a gyerekszobából, vagy korlátozva van abban az elfoglaltságában, amit szeret. És olyan família is van, ahol nincs kézzel fogható büntetés a rossz minősítésért, viszont érzelmi bántalmazás annál inkább. Mert anya vagy apa megvonja tőle a figyelmét, a gondoskodását vagy netalántán a szeretét.
Harc önmagunkkal
Nehéz ügy belátni, hogy miért csinálunk központi kérdést abból, hogy a gyerekünk igenis remekeljen. Ezt hozzuk otthonról önmagunkkal? Szíjat hasított apánk, anyánk a hátunkon, ha nem voltunk osztályelsők? Állandó volt az érzelmi zsarolás, miszerint nem szeretjük, tiszteljük eléggé a felmenőnket, azzal, hogy nem tanulunk jól? Folyamatos volt az összehasonlítás és a bezzegelés, és mi maradtunk alul a húggal, a nővérrel, a báttyal, az öccsel, az unokatesóval vagy bárkivel szemben? Vissza-visszatérően meg kellett hallgatni, hogy a mi családunkban mindenki tanult ember, értelmiségi, diplomás, és aki nem az, az milyen senkiházi? Vagy ellenkezőleg, mert bennünk látták a kiugrási pontot a szarból? Miért tesszük mi is ugyanezt, hasonlót, miért kell nekünk is a tökéletes?
Mert a gyerek nekünk tanul vagy önmagának? Nekünk akar örömet szerezni, vagy önmagától szorgalmas? Valóban a legjobbat akarjuk a gyerekünknek? Igazán be kell kerülnie az ország öt legjobb gimnáziumának, egyetemének egyikére? Valóban az a legjobb neki? Kétségtelenül annyira éles az esze, rendkívüli a tehetsége, hogy nem kérdés, hogy a legjobbnak kell lennie? Esetleg mi nem akarunk szégyenkezni? Valóban szégyen, ha az a bizonyítvány rossz, a mi definíciónk szerint vagy más szerint? Mi az ami előrébb viszi a gyereket? Mi az amiben valóban meg kell felelnie? Kihez képest, az önmaga képességeihez képest, vagy másokéhoz viszonyítva?
Kérdések, amire szerintem nem egy szülő igyekszik önmagának felelni, mérlegel, újabb kérdéseket tesz fel, válaszol és megint lavírozik. Talán el is határozza magában, hogy nem dől a kardjába, ha az a matek csak hármas lesz, nem négyes, vagy az a német nem ötös lesz, hanem négyes, esetleg a matek nem lesz jobb kettesnél, ám amikor megkapja a dolgozatot, a felelet jegyet, az év végi bizonyítványt és bizony az az értékelés nem olyan, amilyet szeretett volna látni, önmagának tett ígéret ide vagy oda, elszáll az agya, mérges lesz, csalódottá válik, elszomorodik, dühös lesz és kit kezd? Kiabálni? Mérgelődni? Hallgatni? Csúnyán nézni? Talán vissza is sírja azt a bizonyos babaillatot, amikor még úgy gondolta, akárki és bárki lehet még ebből a gyerekből?
Lehet. Lehet visszamenni az időben. Még elő is lehet venni a fotókat, videókat. És arra godnolni, ő a saját gyerekünk. Ilyen. Olyan. Amolyan. A miénk. Belőlünk van. Szeressük. Mi akartuk őt, nem fordítva.
Még van idő előre fegyelmezni magunkat, hogy amikor meglátjuk az értesítést, ne kapjunk szívbajt. Ha nagyon izgulunk az év végi bizonyítvány miatt, könnyítsünk az utolsó napokban, a suliból hazamenet nyaljunk egy fagyit, csináljunk egy görbe délutánt, szabadítsuk fel a teher alól a gyereket, hogy szárnyakat kapjon tőlünk, ami, ha csak arra elég, hogy mosolyog, akkor is megéri, de még az is lehet, hogy ettől a plusztól lesz alaposabb az utolsó nagydolgozatnál.
Kép: Starlet Photo
Szerző: Polgár Ágnes
Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!