Véd-, és dacszövetségben
Néha nehéz annak a gyermeknek, akinek van testvére. Az esti mese alatt érezheti úgy, mennyivel könnyebb és egyszerűbb annak az osztálytársának, aki egyke, hiszen minden egyes nap csak ő választhat mesét, a szülei csak rá figyelnek, sokkal több játéka van, míg neki mindig mindenen osztozkodni kell.
Talán ez az, amit egész gyermekkorában a legnehezebben emészt meg az a gyermek, akinek van testvére, hogy mindig mindenen osztozkodni kell. Soha nincs olyan, hogy valami csak az övé, mert meg kell mutatnia azt a testvérének is, aki szintén játszhat azzal a macival, meg kell kínálni a csokival, amit pedig ő kapott a szülinapjára, vagy hagyni kell belőle a tesónak, sőt még a ruháit is megörökli az utána született, vagy éppen ő viseli a bátyjáét, nővéréét. Mi nem egykék, gyerekkorunkban pont ezért sokszor gondolunk arra, ha felnőttek leszünk sok minden lesz amit megtartunk magunknak.
És majd felnőttként, amikor már megtehetjük, hogy végre megtartunk dolgokat csak és kizárólag magunknak, akkor meg is tartjuk azokat. Talán még beszélni sem beszélünk róla. A mi féltve őrzött valamink lesz az az akármi. Miközben mégis fontos marad, mi több akkor válik igazán értékelhetővé, hogy van valami ami csak a miénk ezen a világon, és az nem más, mint a testvéri szeretet.
Mert, bár lehetünk nagyon más személyiségűek, lehetünk teljesen eltérő neműek, gondolkozhatunk az élet dolgairól merőben másképp, csak a testvérünk vagy testvéreink, azok akik ugyanazokat a szavakat hallották a szüleinktől, akik ugyanazokon az eseményeken mentek át, míg felnőttünk, akik láttak már bennünket a legjobb és a legrosszabb passzban is, akik a világon mindenkinél jobban ismernek bennünket: a testvérünk.
Tagadhatatlanul.
Meg is romolhat egy testvéri kapcsolat az évek során, felnőttként eltávolodhatunk egymástól ezer és egy okból, de az biztos, hogy akárhogyan is alakuljon az élet a testvér, mindig testvér marad. Összeveszhetünk, haragban lehetünk napokig, hónapokig, akár évekig is, mégis ott a szívünk mélyén tudjuk, a másik mindig ott van velünk. Akkor is, ha egymástól távol, másik kerületben, másik városban, másik országban lakunk.
Tudjuk, hogy nem szabad, nem kell, minek is akár egymással harcolni, vagy versengeni?
Van az életben éppen elég ember, akivel akár minden egyes nap harcolhatunk, egy kolléga, egy ismerős, egy idegen a tömegközlekedésben, egy másik szülő a gyermekünk osztályában, bárki más, de miért kellene éppen a testvérünkkel ezt tenni???
Hiszen, sokkal többet ad egy embernek az a tudat, hogy miután megvívta a különféle napi harcait és úgy érzi az egész világ éppen ellene van, hogy akkor foghatja a telefont és feltétel nélkül felhívhatja a testvérét, akár át is mehet hozzá, hogy elmesélje neki a búját-bánatát, mert ő meghallgatja, a pártját fogja, vagy nem, mert megvédi attól, hogy akár valami hülyeséget csináljon. Hiszen testvérek. Igazi véd-, és dacszövetségben. Pont úgy, mint én a húgommal. Ahogy az anyukánk nevelte belénk. És anélkül is. Hiszen a húgommal elvehetetlenül testvérek vagyunk.
Kép: Starlet Photo
Olvasd el ezt is:
